Sárosi Gyula és a Pheidippides Run – első az önzetlen segítség, aztán jöhet a verseny

A katonák soha nem hagyják hátra bajtársaikat. Hogy ez mennyire igaz, arra kiváló példa Sárosi Gyula alezredesnek, a Honvédelmi Minisztérium Védelemgazdasági Hivatal Ügyviteli és Dokumentumvédelmi Osztály osztályvezetőjének az Authentic Pheidippides Run futóverseny sikeres teljesítése során tanúsított önzetlensége is – írja a honvedelem.hu. A négynapos, 490 kilométeres versenytávot nemcsak lefutotta, hanem egy bajba jutott francia versenytársát, az ultratávú futóversenyek egyik legnagyobb alakját, Franciose Gille Pallaruellot is a célba segítette. A felkészülésről, az önzetlen segítségnyújtásról és az embert próbáló versenytávról beszélgettünk.

490 kilométerre nem lehet csak edzésekkel felkészülni, a biztos sikerhez szükségesek a rövidebb ultratávú versenyek is. Milyen versenyeken készült az Authentic Pheidippides Runra?

Az utóbbi tíz évben rendszerint 24 és 48 órás versenyeken indulok, illetve részt szoktam venni egy hatnapos versenyen is. Az ultrafutásban két versenytípus közül lehet választani: az egyik versenyen adott idő alatt a lehető legtöbb kilométert kell lefutni, a másikon pedig egy megszabott időkorláton belül kell egyik pontból eljutni a másikba. Általában olyan versenyeket választok, ahol legalább 200 kilométert kell futni vagy 24 órás időkorláton belül kell a lehető legtöbb kilométert elérni. Számomra a két pont közötti, időkorlátos verseny nehezebb, mivel itt nem elég csupán a saját tempót tartani, hiszen sürget az idő.

Egy korábbi interjúban említette, hogy sokakkal ellentétben kísérők nélkül szeretné teljesíteni a versenyt, ahol nem volt egyedül, hiszen a felkészülésben segítő barátja, Blaskó Mihály is indult a versenyen. Miben segítette önt a közös felkészülés és részvétel?

Már a rajt előtt tisztáztuk, hogy amikor lehetőségünk nyílik rá, akkor együtt fogunk futni. Ez az első 100 kilométeren sikerült is, de utána különváltunk, mivel mindkettőnknek más volt a ritmusa, nem egyszerre fáradtunk el, ezért más-más ütemben aludtunk. Később még előfordult, hogy egy-egy rövidebb távon együtt futottunk, de utána is tartottuk egymásban a lelket, de ekkor már csak telefonon tudtunk beszélni. Azt gondolom, hogy ez mindkettőnket átsegített a holtpontokon.

Hogyan lehet egy négynapos versenyen pihenni? Hogyan és egyszerre mennyi időt tudott aludni?

Az alvásra nem sok idő jutott, ugyanis úgy kalkuláltam, hogy 24 óránként egy órát tudok alvásra fordítani, természetesen ezt sem egyszerre, hanem megosztva. Be kellett kalkulálni a holtpontokat is, nálam ez rendszerint éjjel 1 és 4 óra között szokott jelentkezni, ilyenkor képes vagyok futás közben is elaludni. Végül úgy alakult, hogy öt részletben összesen négy órát aludtam, ebből a leghosszabb egy másfél órás periódus volt. Két alkalommal nem alvasra kijelölt helyen is kénytelen voltam aludni, ugyanis még az is megtörtént, hogy futás közben egyszerűen elaludtam és az aszfalton fekve ébredtem. Négy nap alatt az öt óra alvás elég kevésnek számít, de a tempómat figyelembevéve csak ennyi fért bele a szintidő teljesítéséhez.

Mennyire tudta az előzetes elvárásait teljesíteni? A tervei szerint sikerült lefutni a 490 kilométert?

A fiammal készítettünk egy tervet, amelyet az első 100 kilométeren felülmúltam, nagyságrendileg harmincperces előnyben voltam, de a második napra elfogyott az előnyöm, sőt, kétórás lemaradást szedtem össze. Ekkor eldöntöttem, hogy nincs értelme a tervet követni, igazodni kell a körülményekhez. A fiam telefonon tájékoztatott az aktuális helyzetről, induláskor úgy terveztem, hogy sikerül valahol 75 és 85 óra között beérnem, azonban az élet mást hozott. Végül 93 óra és 17 perc alatt értem be, aminek így is nagyon örülök, mivel eredetileg azt a célt tűztem ki magam elé, hogy szintidőn belül beérjek a célba. Tekintve, hogy az indulók közel egyharmada tudja a 98 órás szintidőn belül lefutni a távot, szerintem az időeredménnyel nem szabad elégedetlennek lennem.

Egy nem várt esemény miatt is nőtt a szintideje. Az egyik legismertebb ultrafutót, Franciose Gille Pallaruello-t segítette be a célba. Pontosan hány kilométeren át kísérte őt?

Mintegy 40 kilométerre Athéntól, Megara városában utolértem őt. Tudtam, hogy lassabban halad nálam, mivel a fiam ezzel próbált motiválni, ugyanis akkor már több órája egyedül futottam. Motivált, hogy beérjem. Egy ellenőrzőponton értem utol, a derekát masszírozták és kapott egy túrabotot, hogy arra támaszkodva próbálja meg folytatni a versenyt. Váltottunk pár szót, érdeklődtem az állapotáról és azt mondta, hogy boldogul egyedül, nyugodtan folytassam a versenyt.

Mindketten elindultunk külön-külön, ekkor következett a verseny egyik legveszélyesebb szakasza, 14 kilométert kellett egy autópálya leállósávjában teljesítenünk és több, mint 10 kilométert Athén belvárosában, ahol az autósok nem igazán voltak tekintettel a versenyzőkre. Fontos tudni, hogy sötétben futottunk, néha a tüskés bokrokba kellett ugrani, hogy megmentsük az életünket. Nem tudom miért csak akkor, de egy lejtőről leérve hátranéztem és megláttam Gillet. A botjára támaszkodott, dőlt az autók felé. Ekkor már tudtam, hogy segítségre szorul, hiszen nem a versenye, hanem az élete volt veszélyben. Persze nem akarta elfogadni a segítségemet, de kijelentettem, hogy innentől együtt megyünk.

Nem tartott attól, hogy veszélyben forog majd a szintidőn belüli teljesítés?

Jól álltunk az idővel, ha egyedül mentem volna, akkor körülbelül 6 óra alatt beérek a célba, Gillel együtt ezt akkor 8 órás időre becsültük. Végül úgy gondolom, hogy az utolsó 40 kilométeren úgy, hogy segítettem neki, nagyjából másfél órával nőtt az időm, de ezt egy cseppet sem bánom.

Milyen fizikai többletterhet jelentett az ő segítése?

A versenyből hátralévő 40 kilométerből mintegy húszat egészen biztosan egyedül, a botja segítségével teljesített, nagyjából 6 kilométer per órás sebességgel haladtunk. Kísérővé válva a lejtőkön sem futottam, így a futóverseny számunkra gyaloglássá változott, ezért teljesen más izmaim kezdtek elfáradni és fájni. Athénba érve már ötpercenként megálltunk és masszíroztam a derekát, ugyanis az egyik tartóizom felmondta a szolgálatot ezért nem tudott felegyenesedni. De a segítségem önmagában nem lett volna elég, a hihetetlen akaratereje és kitartása vitte őt előre. A végén már rám támaszkodott, a vállamra hajtotta fejét. Persze ettől én is jobban kezdtem fáradni, a cél előtt már az én derekam is nagyon fájt. Mindenesetre ez maradandó élmény marad számomra, nagyon szép emlékként tekintek majd vissza erre az Authentic Pheidippides Runra.

A verseny vége után néhány órával beszélgetünk. Hogyan látja, mikor tér vissza rendszeres edzéshez? Mikor lehet önnek legközelebb versenyen szurkolni?

Úgy gondolom, hogy most egy hétig nem fogok sportolni, először majd úszni szeretnék és szaunázni. Elképzelhető, hogy csak egy hónapot követően fogok visszatérni a normális edzésekhez, addig csak óvatosan kocogok majd. De elképzelhető, hogy csak januárban fogok újra heti szinten 100-150 kilométert futni, az első versenyem feltehetően április elején Görögországban lesz, de április végén egészen biztosan rajthoz állok majd Esztergomban a Backyard Ultra Hungary versenyen.

Forrás/fotó: honvedelem.hu