Akik soha nem fáradnak el

Hatalmas örömére mindenkinek, aki rajong az emberi teljesítőképesség feszegetéséért, 2020 októberének közepén egy kedélyes belga fogorvos 3 nap és 3 óra alatt futott 503 kilométert, írja a 444.hu. Az ultramaratonisták számára is elképesztő teljesítményt még különlegesebbé teszi, hogy a világ egyik legegyszerűbbnek tűnő, de mégis legszadistább futóversenyén került rá sor, ahol a fizikai fittségnél és a nyers erőnél fontosabb a mentális felkészültség és a minden nehézségen átsegítő akaraterő.

Az évek óta tartó futóforradalom jelei a laikus számára is nyilvánvalóak, még Magyarországon is. Egyre több a futóbolt, a futóverseny, a járvány alatt különösen feltűnő, hogy milyen sokan szaladgálnak Budapesten, és a természetet járva is a legmeglepőbb helyeken lehet terepfutókba ütközni.

A jelenség globális, és mivel sportról van szó, ahogy egyre többen, egyre többet, egyre messzebb és egyre gyorsabban futnak, úgy jönnek az újabb és újabb kihívások és rekordok. Ma már nem az „atlétika” gyűjtőnévvel ellátott rövid- és középtávok vonzzák a legtöbb nézőt, pénzt és szponzort a stadionokba, hanem a hosszabb utcai és terepversenyek. (Érdekes fejlemény, hogy a korábban stadionban futott távok, az 5000 és 10000 méter helyett is ugyanezek a számok nagyvárosi utcákon futott változatai kezdenek népszerűek lenni.)

Usain Bolt óta a legnagyobb sztár a maratonok specialistája, Eliud Kipchoge, akinek 2 óra alatt lefutott 42195 méteréből a Nike ügyesen csinált médiaeseményt, a lábára húzott csodacipőből pedig nagyon sok pénzt. A maratoni távnál hosszabb versenyek is tömegeket vonzanak, ezek győztesei pedig valódi sztárok. Magyarországon is, ahol Lubics Szilvia a celebstátuszt súrolja, tőkeerős szponzorokkal, folyamatos médiaszerepléssel.

Lubicsnál valamivel kisebb név az a Szőnyi Ferenc, aki ultratriatlonistaként és ultrafutóként is a világ legjobbjai között van, és aki még az ultraszakmán belül is a különlegesen hosszú távokra specializálja magát. Nyert már 20-szoros Ironmant (76 km úszás, 3600 km bringa, 844 km futás) és 480 kilométeres, a Himalája hágóit megmászó futóversenyt is. Szőnyi különleges képessége nem a gyorsasága, hanem hogy nagyon jól bírja a fáradtságot és nagyon jól viseli a szenvedést. A legötletesebb, direkt a szenvedés maximalizására törekvő versenyeket az ilyen embereknek találták ki.

Az ultraversenyeket pedig senki nem tudja ötletesebbé és szadistábbá tenni, mint Lazarus „Laz” Lake. Laz Tennessee államban egy Bell Buckle nevű falucskában él, amelynek környéke ideális terep kínzóversenyek megtartására. Az amerikai férfiról, akinek egyébként Gary Cantrell az igazi neve, egy versenyének résztvevője azt mondta, hogy a versenyei rajtjánál olyan vidámnak látszik, mint egy béka megkínzására készülő hétéves kisfiú. 

Laz leghíresebb versenye a Barkley Marathons, amit a közmegegyezés a világ legkeményebb ultrafutó-versenyének tart. A valamivel 100 mérföld (160 kilométer) feletti táv – a pontos számot senki nem tudja – nem különösebben hosszú, de a Barkleyt ennek ellenére 1986 óta mindössze 15 ember tudta teljesíteni. A Frozen Head természetvédelmi területen rendezett verseny múzsája James Earl Ray, Martin Luther King Jr. gyilkosa volt, aki miután megszökött egy közeli börtönből, 55 óra alatt mindössze 13 kilométert tudott haladni a hegyes-völgyes vidéken. A Barkley teljesítéséhez ugyanazt a 20 mérföld körüli távot kell ötször teljesíteni, legfeljebb 60 óra alatt. Közben érinteni kell előre megadott pontokat, ahol be kell gyűjteni a Laz által előzetesen kihelyezett könyvek egyes lapjait. Mindezt a tennessee-i kora tavaszban, jellemzően esőben, ködben, hidegben, a lábat szétvágó aljnövényzetben. 

A világ ultrafutóelitjének különösen mazochista tagjait évről évre Amerikába vonzó verseny az utóbbi években már a szélesebb közönség számára is ismert lett, több dokumentumfilm is készült róla. A leghíresebb az, amely a kanadai Gary Robbins 2017-es versenyét mutatja be, benne a sporttörténelem egyik legdrámaibb jelenetével, amikor az utolsó körben eltévedő Robbins 60 óra 6 másodperc elteltével ért célba. 

A Barkleyról első pillantásra nyilvánvaló, hogy szuperképességeket igényel. Laz másik találmánya, a Backyard Ultra viszont éppen azért csodálatos, mert látszólag bárki, a kezdő kocafutó számára is teljesíthető kihívást kínál. Csak le kell futni egy óra alatt 6,7 kilométert. Aztán még egyszer. Aztán még egyszer.

A furcsa táv úgy jött ki, hogy Laz elosztotta a 100 mérföldet 24-gyel, így aki 24-szer egymás után teljesíti az egyszerűnek tűnő mutatványt, az éppen 100 mérföldet fut le. 6,7 kilométer tényleg nem sok, Kipchogénak 20 perc se kell hozzá, egy jó futó fél óra alatt teljesíti, és nagyon lassú kocogással is megvan 50 perc alatt. Laz ördögi találmánya azonban az, hogy hiába futja le valaki a távot 30 perc alatt, a következőnek csak 30 perc múlva indulhat neki. Addig csinálhat, amit akar, ehet, ihat, pihenhet, cipőt fűzhet. Ha 45 perc alatt teljesíti, akkor 15 perce van a következő rajtig, ha 55 alatt, akkor csak 5.

Szemben szinte minden ultrafutó-versennyel, ahol a futó maga osztja be az idejét, és dönthet úgy, hogy a táv egy részét jobban megnyomja, hogy aztán később lazábban futhasson vagy akár egy komolyabbat is pihenjen, itt erre nincs lehetőség. Ahogy a már idézett futó mondta, „egy 100 mérföldes versenyen biztosan lesznek nehéz pillanataid. A lábaid ólomnehezek lesznek. Túlhevülsz. Fellázad a gyomrod. De olyankor leülhetsz rendbe szedni magad, végülis van 30 órád teljesíteni a távot. Itt viszont nincs kegyelem.”

Ahogy Laz büszkén megfogalmazta, egy Backyard Ultrán nincs célvonal, amit el lehet érni. És nincs olyan, hogy mindenki győztes, aki teljesíti a távot, itt csak egy győztes lehet, mindenki más feladja a versenyt. Vannak még további szabályok is, például hogy nappal terepen, éjjel aszfaltúton róják a köröket, de ezek közül is kiemelkedik az, hogy ha az utolsó előtti futó is feladja, akkor az egyetlen állva maradó versenyzőnek még teljesítenie kell a megkezdett körét, de újabbra már nem indulhat. Ez pedig a látszólag teljesen egyéni sportot valamennyire csapatmunkává teszi, a Backyard Ultrák eredményei közt mindig feljegyzik, hogy a győztesnek ki adta az assistot, a gólpasszt.

Az eredeti, Laz által szervezett versenyt Big Dog’s Backyard Ultrának hívják a szervező által befogadott pitbull tiszteletére. Ezt minden évben Bell Buckle körül rendezik, idén azonban majdnem elmaradt, ami különösen szomorú lett volna azután, hogy tavasszal a járvány miatt a Barkleyt is le kellett fújni. Végül az a megoldás született, hogy a Big’s-et a szokásosnál kisebb, csak amerikai futókból álló mezőnnyel indították el, viszont a világ további 20 országában ezzel a versennyel szimultán rendeztek egy helyi Backyardot. A pálya így persze nem mindenhol volt egyforma, csak a táv egyezett. De ezek a versenyek egyébként sem arról szólnak, hogy milyen nehéz a pálya. Hanem arról, hogy ki mennyire bírja a fáradtságot.

Minden idők egyik leghíresebb ultrafutója egy ausztrál krumplifarmer, Cliff Young volt, aki 1983-ban, 61 éves korában, szinte teljesen ismeretlen indulóként megnyerte a 875 kilométeres Sydney–Melbourne futóversenyt. Bár a rajt után messze lemaradt a mezőnytől, végül szép lassan mindenkit leelőzött, és 10 órát verve a második helyezettre 5 nap 15 órás idővel, a korábbi rekordnál két nappal jobb idővel nyert. Jellegzetes, csoszogó futóstílusa, a Young shuffle mellett, amiről ma már tudjuk, hogy az egyik legjobb technika nagyon hosszú távokhoz, még egy trükkje volt: nem aludt. Akárcsak Szőnyi Ferencnek, neki is megvolt az a különleges képessége, hogy se fizikailag, se szellemileg nem fáradt el. Ez az, amire egy Backyard Ultrán is igazán szükség van.

Ez nem a gyors futók versenye, és nem is a tökéletes frissítési, táplálkozási stratégiáról szól. A most Kanadában rendezett Backyardra például egyszerűen odarendeltek egy foodtruckot, amiből a versenyzők tömhették magukat hamburgerekkel és sültkrumplival. Egy ilyen erőfeszítéshez annyi energiát kell pótolni, hogy kifejezetten tanácsos mindent betömni, amit csak a futó képes lenyelni és főleg lenn is tartani.

Mivel egy Backyard Ultra nem a gyorsaságról és az erőről szól, hanem tényleg elsősorban fejben dől el, a férfiak egyáltalán nem teljesítenek jobban, mint a nők. 

A most lefutott versenyeken az indulók mindössze 23 százaléka volt nő, de a versenyek egyharmadát mégis női versenyző nyerte. Az ultrasportok esetében általános megfigyelés, hogy a nemek közti különbségek kiegyenlítődnek, valószínűleg az ultraúszás a világ egyetlen sportága, amiben, máig nem pontosan feltárt okokból, de a nők jobban teljesítenek a férfiaknál.

2018-ban Laz Big Dog’s Backyard Ultráját már majdnem megnyerte egy nő. Az amerikai Courtney Dauwalter már több rangos ultraversenyen is volt abszolút győztes, és itt is sikerült 67 kört (a verseny szlengjében: yardot) teljesítenie, de a svéd Johan Steene 68-cal még tovább jutott, és megdöntötte a világcsúcsot. A mindig vidám és mindig furcsa bermudaszerűségben futó Dauwalter most is ott volt a célvonalnál, azzal a kimondott céllal, hogy ezúttal nyerjen, akár Steene rekordját is megdöntse, és talán először teljesítsen 72 yardot, azaz 300 mérföldet (482 kilométert).

60 yard után már csak három ország futói voltak versenyben: két amerikai, két belga és három mexikói. Ez utóbbiak mindhárman annak az indián törzsnek a tagjai, akik magukat rarámurinak, azaz gyorsan futóknak nevezik. A tarahumara néven is ismert rarámurik Észak-Mexikó kies, kanyonokkal szabdalt vidékén élnek, ahol futva közlekedtek a szétszórt településeik közt, egyszerre akár több száz kilométert is lefutva. Ahogy egyes kelet-afrikai törzsek, például a kenyai kalendzsinek sportsikerekre tudták váltani hagyományos futókultúrájukat (maga Eliud Kipchoge is kalendzsin), a rarámurik is rendszeres szereplői lettek az ő adottságaikhoz ideális ultrafutó-versenyeknek.

Az utolsó előtti rarámuri 63 kör után feladta, így a mexikói győztes 64 yarddal zárt. Tennessee-ben Courtney Dauwalter még mindig futott, de társa, Harvey Lewis a 68. yard megkezdése után röviddel feladta. Állítása szerint fizikailag még bírta volna, de már olyan hallucinációi voltak a fáradtságtól, hogy azt sem tudta, merre van előre. A még ekkor is jókedvű Dauwalter, akinek köridejein egyáltalán nem látszott, hogy lassulna, így a 68. befutó után nem mehetett tovább. Nőként nyert, de csak beállítani tudta Johan Steene világcsúcsát,

Belgiumban viszont még ekkor sem volt vége a versenynek, Karel Sabbe és Merijn Geerts rendületlenül rótták a köröket, és a backyardok történetében először sikerült túljutniuk a 72. órán is. Kettejük közül a 30 éves, civilben fogorvos Sabbe a nagyobb név, számtalan elképesztő ultraeredménye van, igaz, a Barkley tavaly rajta is kifogott, a negyedik körben, utolsó versenyben lévő futóként feladta.

Sabbe tartja a két, több ezer kilométeres amerikai túraútvonal, a nyugati Pacific Crest Trail és a keleti Appalachian Trail rekordját is, backyardot viszont először futott. Amikor Geerts a 74. yardot nem tudta egy órán belül teljesíteni, Sabbénak még egyet kellett lefutnia a győzelemhez, amit nagyon simán meg is tett. Az utána készült képek és videók tanúsága szerint akárcsak Dauwalter, ő is tudott volna még tovább futni. Végül 75 yarddal, azaz 503 teljesített kilométerrel zárt.

Sabbe taktikája egyszerű volt: viszonylag gyorsan futni. Átlagos yardideje 46:08 volt, de sokszor ennél percekkel gyorsabban futott, a pihenőidejét pedig rendre alvásra, vagy legalábbis egy kis bóbiskolásra használta. Még az utolsó köre is 43:19 volt, bőven lett volna ideje rápihennie a 76. rajtra. Ez összességében kilométerenként 8:55-ös idő, de ebben benne vannak a pihenéssel töltött percek is. Ha csak a mozgásban töltött idejét számítjuk, akkor alig több, mint 6 és fél perc alatt futotta le a kilométereket. Mind az 503-at, 3 napon és 3 órán át.

Ha egyszer vége lesz a koronavírus-járványnak, Bell Buckle-ben, Lazarus Lake pályáján a belga férfi és az amerikai nő együtt futva talán még tovább tolhatják az emberi teljesítőképesség határait. Addig ez a csúcs.

Fotó: 444.hu