A természet hangja – hangszerkészítő ultrafutó a Magas-Bakonyban

Miután reggel megeteti az állatokat lókúti birtokán, futva érkezik a veszprémi hegedűkészítő műhelyébe, majd munkája végeztével ugyanígy tér vissza falusi otthonába, ahol kikapcsolódásként Leonardo-rajzokat másol. Fogjon bármibe, Sümegi Elemér mindennapjait áthatja a Bakony, ahogyan áthatotta háromszáz éve ideérkező ősei életét is, írja a magyar-kronika.hu.

A műhely a veszprémi várban

Nyers téglákkal kirakott csehboltozatos, apró műhely bújik meg a veszprémi vár szívében. A nyers fa illata átjárja az egész helyiséget. Szinte kész és még éppen csak formálódó hegedű- és csellótestek függenek a falakon, mellettük vonók. A sarokban hangszertokok sorakoznak, az asztalon kecses, fából készült szerszámok és titokzatos üvegcsék. A polcon megkövesedett csigaforma fekszik, a szomszédjában egy hegedű csigája, felette madárkalitka. Állványon grafitrajz, Leonardo arca, a bejárat mellett két régi, művészien felújított kerékpár áll. Ahogy belépek és körbenézek, azt érzem, ha napokat töltenék itt, akkor sem tudná befogadni a szemem a látványt, annak minden részletét. A hasztalan próbálkozás helyett átadom magamat ennek a pár négyzetméternyi univerzumot átható, a sokféleséget egységgé formáló harmóniának.

A különleges világ, melyet Sümegi Elemér alkotott maga köré, nem egyszerűen műhely. Az ajtót kinyitva mintha élete regényét lapoznánk fel. „Az itt látható eszközök sokat jelentenek nekem. Fontos, hogy olyan dolgokkal vegyük körbe magunkat, amelyek mesélnek, ahogy a hegedűk is teszik” – kezd bevezetni a tárgyak által a saját történetébe a környéken maestróként emlegetett mester. A hangszerkészítő, aki hullámos, hosszú szőke haja, bő fehér inge, saját készítésű bőrköpenye által már külsejével is rászolgál a regényes névre, először nem is egy hegedűhöz nyúl, hanem egy üvegszekrényben őrzött, öreg fafaragó eszközöket mutat. Régi lókúti asztalosok szerszámait. „Aki nem tudja, honnan indult, nem tudja, merre tart” – tárja fel a gyűjtemény mögött meghúzódó mélyebb okokat.

A Magas-Bakony és a család jó tanító

A hegedűkészítő ősei az 1750-es években érkeztek az apró, ma négyszázötven lelkes Lókútra. Az üvegfúvók és az asztalosmesterek számára ideális helynek bizonyult a Magas-Bakony, hiszen kvarcból és fából sem volt hiány. A lakók a szívükbe zárták a települést. Érhette őket bármilyen megpróbáltatás, mindig összetartottak, és visszatértek a hegyi faluba. Így tettek a maestro felmenői is. Itt volt kocsmáros a dédapja, és ide született a nagyapja is, aki bár Lókút határát is ritkán hagyta el, a majdani hegedűkészítő egyik legnagyobb tanítója lett. „Igazi ezermester volt, általa ismertem és szerettem meg a műhelyt, s a természettel is valódi összhangban élt” – emlékszik vissza Elemér, és egy újabb kincs után nyúl. „Ez az övé volt – mutat fel egy régi, megperzselt végű favonalzót –, nagymamám megtalálta a gyalupadon, és tojásrántottát kevert vele, mert nem volt épp kéznél fakanál. Úgy kellett megmentenem.”

A kiskori tapasztalatok nem múltak el nyomtalanul. „Amit gyermekként átéltem, az mind visszaköszönt felnőttként. Szinte tudattalanul rögzültek bennem, aztán elemi vágyként évtizedekkel később visszatértek” – vallja, s meg is osztja jó néhány ilyen tapasztalatát. A kiskori élményét, mikor nagyszüleinél végigkísérte egy tehénborjú születését, amely oda vezetett, hogy ma tehene, bárányai vannak a lókúti birtokán. Vagy a megőrzött kantárt, amely nagyapja lováé volt, s amely ismét értelmet nyert, mikor a mester néhány éve úgy döntött, a meglévő állatok mellé lovakat is szeretne, hogy azokkal járhassa a Bakony hegyes-völgyes útjait.

Sümegi Elemér velencei látogatása során egy ablakban megpillantott egy Szűz Mária-képet restauráló művészt. Annyira lenyűgözte, hogy az utcán sétálva ilyen csodát láthat az ember, hogy elhatározta, ő is olyan műhelyt fog létrehozni, amely hasonló lelki élményt adhat az arra járónak. Ezért nyitotta meg 2010-ben a veszprémi szaléziánumban a műhelyét, amelyet szabadon megcsodál­hatnak az oda betérők.

A futás gyerekkori szenvedély

Már olyankor, amikor nem futva teszi ezt. A hegedűkészítő ugyanis amikor nem az állatokkal, az otthoniakkal vagy a hangszerekkel törődik, ultrafutó. Ez szintén gyerekkori szenvedélyéből fakad. Miután kiderül, hányszor futotta már körbe a Balatont, és hogy egy negyvennyolc órás versenyeredménye egészen a világranglista negyvenedik helyére repítette, meg sem lepődöm, mikor megtudom, sokszor a bakonyi faluból is futva jár a műhelyébe dolgozni. Az csupán napi harminc kilométer, és jó pár száz méter szintkülönbség. „Száz kilométernél elkezdem érezni, hogy nem érdekel a külvilág. Kétszáz után olyan, mintha lebegnék, kétszázötven felett inkább önkívületi állapotban vagyok, azon túl pedig már a határaimat feszegetem” – elemzi a hihetetlen távok hatását a férfi. Sok edzés és jó hosszú önismereti út eredményeként jutott el ide.

Ahogy visszaemlékszik: „Mikor először futottam maratont, a harmincötödik kilométernél fel akartam adni. Aztán az a nagyapám jutott eszembe, aki évekig volt hadifogoly Nyizsnyij Novgorodban, ahonnan gyalog jött haza Lókútra. Úgy éreztem, ha ő azt kibírta, ennyit csak meg tudok tenni. Rá gondoltam, túlléptem magamon, és elengedtem az egóm. Ez volt a kulcs.”

Közös kapocs a Bakony

Állattartás, futás, hegedűkészítés. Látszólag nagyon különböző tevékenységek, mégis van köztük kapocs. Mégpedig a Bakony. „Ha a természetben nősz fel, állatok, fák között, sok időt töltesz kint, akkor rájössz, hogy ott bármit megtanulhatsz. Ránézel egy levélre, hát mi minden van benne? A természet szeretete, a szépre való törekvés a szabad ég alatt beleivódik az emberbe” – fogalmazza meg szenvedélyei közös mozgató­rugóját Elemér, miközben saját készítésű gyalujával egy hegedű hátlapját kezdi finomítani. A hegedű is természet adta kincs – vallja. A mestert annyi év után is lenyűgözi, ahogy egy darab fa hónapok alatt hangszerré alakul. „Ma is gombóc van a torkomban, amikor átadom a kész hangszert a tulajdonosának. Régen mindig kerestem egy templomot, hogy a hegedű ott szólaljon meg először” – meséli.

Az ő első saját készítésű hangszere 1994-ben csendült fel, miután a nagyapja hatására e mesterség felé fordult. Évtizedes tapasztalata alapján sorolja, mi kell ahhoz, hogy valaki megtalálja a helyét a szakmában. Szükség van jó hallásra, hiszen a mesterek behangolják a faanyagot. Minden gyalulás, csiszolás alakít a hangszer testének rezgésén. Elengedhetetlen az alázat, ugyanis egy szép hegedűkoncert után a taps csak a zenész füléig jut el, a hangszerkészítőt csak a legritkább esetben éri dicséret.

A szépre való nyitottság pedig lelket ad a hegedűnek. „Yehudi Menuhin mondta, hogy a Jóisten a saját képére teremtette az embert, az ember pedig a saját képére teremtette a hegedűt. És tényleg így van. Ott vannak a női test arányai a hangszerben. Van feje, nyaka, teste, kecses és telt ívei. Igen, a magunk képére teremtjük, és mennyit rajzoljuk, finomítjuk, öleljük, mire a forma élettel, zenével telik meg! – elemzi lelkesen az esztétika fontosságát. – Az aranymetszés, ami olyan kedves a szemnek, a szívnek, szintén ott van a hegedűben. A testben, a nyak csigamotívumában. Az utóbbi ráadásul különleges alakzat. Nem véletlenül van az a régi geológiai lelet a polcomon, amelyet a lókúti kertünk végében ástam ki. Olyan tökéletes a természet által teremtett forma, hogy olyat szerkeszteni sem lehet. A hegedűben is csak másolni próbáljuk.”

Stradivari nyomdokain

A precíz másolás a hegedűkészítés lényeges eleme. A 17. században Antonio Stradivari elkészítette a lehető legtökéletesebb hangszert, az utána következők pedig ezt próbálják minél pontosabban utánozni. „Akkor leírták a méreteket, a lakkrecepteket, ami aztán apáról fiúra szállt, mi pedig a tudás megőrzéséért hálával telve készítjük a hangszereinket” – mondja Elemér.

Most egy különösen izgalmas másolási feladatba kezdett. A műhely pontjain ugyanannak a gyönyörű régi hegedűnek a képe lóg. A fotók már nyár óta ott vannak, hogy a zeneszerszám minél inkább belevésődjön a szemébe. Egy nemzetközi versenyen ugyanis hetven mester tesz kísérletet arra, hogy elkészítse Nemessányi Sámuel, a legnagyobb magyar hegedűkészítő kezei közül 1865-ben kikerült, csodálatos hangszer kópiáját. Elemér nem bízza a véletlenre a dolgot. Még a fát is úgy választotta ki a másolathoz, hogy az erezet formája, a rostok iránya is szinte teljesen megegyezzen az eredetivel. Aztán jön a formák milliméter-pontosságú reprodukálása, majd a kopások, súrlódások, az idő hagyta nyomok imitálása.

„Az elmúlt huszonöt év összes tapasztalatát, gyümölcsét, az érzést, ami miatt benne maradtam a szakmában, mind beleteszem ebbe a hangszerbe. Aztán remélem, hogy majd ez a hegedű túlél engem, és kétszáz év múlva a Nemessányi-hegedűhöz hasonlóan ez is például szolgál majd másoknak” – foglalja össze a lókúti mester, mit jelent számára a feladat, miközben óvatosan kezébe veszi a készülő darabot.

A hegedűkészítő édesapja határozott úgy, hogy az eredeti Schoffhauser családnevet Sümegire cseréli. A mester három gyermeke közül az egyik azonban eldöntötte: visszaveszi az eredeti vezetéknevet, ezzel is tisztelegve az ősök emléke előtt.

Nyomot hagyunk

A nyomhagyás a hegedűkészítők között egy titkos, mégis fontos mozzanat. A mesterek ugyanis az egyetlenek, akik felbontják a hegedűket, így a belsejükben üzennek egymásnak. „Különleges dolog a múlt hangját ilyen módon meghallani” – mesél a felfedezés öröméről a maestro. Az általa talált legérdekesebb feljegyzés Tóth János hegedűkészítő szintén szakmabeli lányától származik, aki mielőtt lezárta volna a hangszert, az alábbi, talán szerelmi csalódásról árulkodó mondatot írta a fedőlapba: „A Földön élősködők közül a leggonoszabbak a férfiak.” Elemér sem hagyja érintetlenül a hegedűk gyomrát. Ő egy hosszú szőke hajszálat ragaszt minden megjavított zeneszerszámba. Az alkotó és az alkotás kölcsönösen nyomot hagy egymáson.

A tárgy és az ember története így kapcsolódik megint csak össze. Ahogy a mester fogalmaz, mikor távozáskor végignéz a műhelyen: „Vannak dolgok, amiket megtanulhatunk könyvekből, de a saját, mély tapasztalat az, amire tényleg lehet építeni. Egy csellóhátat megfaragni, kikapcsolódásként Leonardo képét másolni, a Bakonyt járni, az állatokat etetni, egy darab fából szerszámot esztergálni, napokon át futni. Ezek jelentik számomra a ténylegesen megélt tudást. Ha pedig át tudom vinni az alkotásba, ha mindez formát is ölt, az aztán az igazi!”

Fotók: magyar-kronika.hu